Itt ülök a félhomályban és bámulom a végtelenbe nyúló síneket. Kint sorakozik pár Dezső, vagy ahogy még mondani szokták, tampon. Ezt csak azért jegyzem meg, mert nőkhöz ez közelebb áll. Bár, lehet, hogy néhol éppen Dezső nyer, mindegy. A klaviatúrán nyugszanak ujjaim és nem érzem a karjaimat, ahogy az asztalon nyugszanak. Az jár a fejemben, hogy lassan indulnom kell, s még ma este ad hoc módon be kell vágódnom egy fodrásznál, hogy a jófiús bobijúhing gombafejemet megregulázza. Mióta ismerem, nem nyiratkoztam.
Egy zajos női arc vajúdik bennem és Kollektív Turmstrasse Luchtoorn-ja mossa gondolataimat és a szívem kábult és béna. Néha magamhoz nyúlok, hogy nem állt-e meg. Nyelem a levegőt. Időnként belever a tiszta csengésbe egy-egy kútmély billentyű, és tátong a lyuk, elnyel, emészt és a világra ürít, mint értéktelen végtermékét az elfeledett szenvedélynek.
