Emlékszem, majd odafagytak a lábaim a hideg kövekre, Koblenzben, ahogy a Rajna és Mosel torkolatánál sétálgattunk. A metsző szélben jutott ám erő gyönyörködni a túlpart ormaiban, s azok szürreálisnak ható fényeiben. Velem volt ott is, még ha nem is tudott róla. Ott hordoztam a műirhám nem létező belső zsebében, vagy talán az igaz irhám igenis létező teljes bélésében. Nem fújta őt ki a szél.
Egy kiállításról keveredtünk oda, a főnököm áthívott minket, gyakornokokat, hogy ha gondoljuk, töltsük együtt az estét. Miután kitopogtuk magunkat a szeles parton, Pista a belváros felé vezetett minket, ahol egy éteremben aztán megismerhettem, miként gondolnak a németek a magyar gulyásra, s milyen hiányosságaim vannak magamnak is saját gasztronómiánkat illetőleg. Konkrétan: gyerekkorom óta, jobb híján, disznóhúsból csináltuk a gulyást, fel sem merült bennem a kérdés, hogy akkor mi a fenéért hívják azt gulyásnak. Pedig, kézenfekvő.
A vacsora végeztével Pista minden részletre kiterjedően, gyakorlatilag kronológiailag hibátlan sorrendben elmesélte történetét az NDK-s lánnyal, akivel egy táborban ismerkedett meg, majd évekig levelezett vele, kezdetben zérus nyelvtudással, míg nem a szerelem perfekt németre hajtotta. Különös, bájos és szeretettel teli módon tálalta a történetét, s azt az intim viszonyt, amikor kifejezetten megkért egy lányt, hogy pirossal javítsa ki a neki írt leveleket. Aztán később elváltak útjaik, s immár több évtizedben mérhető, hogy mit sem tudnak egymásról.
A múlt héten teljes görcsben állt mindenem, szinte éheztem egy szál cigarettát. Mindig segített kioltani a tehetetlenség kínjait, és tovafújni a füsttel a belsőmet feszítő erőket. Még sem tettem. Megelőzte ezt egy fogadalom, még közvetlenül az után, hogy először utaztunk haza kettesben. Az olyannyira szeretett szenvedélyemet a sutba dobtam. Miatta. Noha soha sem kérte, s nem is kérte volna, arra gondoltam, hogy ha hosszú távon tervezek vele, jobb, ha kiirtom ezt a szenvedélyemet. Ami magamtól akár esélytelen is lett volna, ahhoz erőt adott egy nő, s az iránta való elkötelezettségem.
A dolgok rejtélye, hogy a jelenbeli indokok akár vajmi bugyuták is lehetnek a kiszámíthatatlan jövőből nézve. Ha Pistára gondolok, s látom magam előtt, amint németül szól, mindig a szemes sarkában játszó halvány csillogást látom. Egy románc a keletnémet lánnyal, ami ugyan megszakadt, de akár mai napig akarva-akaratlanul belecsempészi magát minden sárfeszeszbe és umlautos á-ba. Ezért sem gyújtok rá. Talán így kellett megszűnnie egy nyolc évig tartó szenvedélyes önpusztításnak. Mégis, amennyire fennkölt és nagyszerű lenne ezt kimondani, annyira olcsó és sovány vigasznak tűnik csak.
Mert fáj a hiánya.
