-Vajon bedobta-e Gerlóczy a kulcsomat a postaládába?
Persze, rákérdeztem, miféle helyzet is ez, de abban a pillanatban érdektelen is lettem, ahogy tegnap este egy darab fahéja szilvás húscafat csúszott le az összeszűkült gyomromba. Mielőtt elment volna a kajáért, ott láttam a névvel jelzett fekete-rikító zöld könyvét az ágyéban. Annak az embernek a könyvét, aki hivatalosan „mindent utál benne”.
A kérdés ilyenkor adja magát, vajon miként méretnek ma az emberi értékek? Van-e még súlya figyelemnek, törődésnek, jószándéknak, vagy mindent pár összekuszálódott agytekervény intéz tőlünk teljesen függetlenül? Reménytelennek érzem magam, s a féktelen düh fázisát élem, azt, ami vagy megelőzi, vagy követi az elfogadást. Ezt még nem tudom.
Az eljárás egyszerű, de annál fájdalmasabb. Mindent, de mindent, ami hozzákötött, azt összehordom egy máglyarakásba. Hatalmas tüzet gyújtok magamban. A lángok felfalnak mindent, a mi szemét és csomagolás volt csupán, s kis idő elteltével visszamarad pár maroknyi hamu. Majd belekotrok a hamuba és drágakövet, vagy nemesfémet keresek benne, olyasmit, aminek nem ártott a tűz, majd ezeket zsebrevágva, tovább megyek utamon.
Ami azt illeti, sok mindent felül kell, írjak magamban, leginkább az előttem lévő feladatokat és a nőkkel való kapcsolataimat. Az odaadás, gyakorlatilag egy igen rossz tulajdonság, mellyel nőt illethetek, s tekintve, hogy igen fontos teendőim vannak még, nem pazarolhatok több időt ilyesmire. Mindezt egy naiv királylány tanította meg, aki feledve gyökereit, eltévedt a fényűző nagyvilág nihiljében.
