Szeretem Őt

A Nőről.

 Ezt régóta szerettem volna elmondani. Neki.

Egyik alkalommal éppen helytelenül láttam el a „nácitiszt” szerepét, s nem tudtam kirugdalni az ágyból, pedig azt ígértem neki. Hiába mondta, hogy keltsem és nógassam, szemei könyörületért esedeztek minden egyes percért, amit még ágyába bevackolva, a kávéját markolászva nyugalomban tölthetett.

Ott ültem az ágya szélén és a hajnali hév még friss élményében fürödve arra terelődött a szó milyen is vele

Pont olyan, mint mindenki mással! – mondta, de teljes közönnyel.

Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy mit rontok el, s miért nem tudom átadni neki, azt, ami szívem legmélyéről jön. Elhagynak szavaim, a máskor olyan biztos megnyilvánulásaim, mintha nem is léteznének. Olyan dolgot éltem meg vele, amihez kevés voltam, hogy elmondhassam.

Ezt látván, hallván megint csak oda lyukadnánk ki, hogy mindig csak akkor tudtam összekapni magamat, amikor leteremtett, mert valami jelet várt tőlem, valamiféle biztosítékot a szerelmemre. Akkor is és most is. Én csak hebegtem és habogtam, mert már ekkor azt éreztem, hogy valaminek híján vagyok, amit ő feltétlenül szeretne. Kétségemben megígértem hát neki, hogy megírom, mit jelent Ő nekem, pláne, mert megtalált néhány feljegyzést egy egykori szerelemről. Számára az lett a mérvadó, s annál több akart ő lenni. Ellenben én egyre inkább azt éreztem, nem méltó az hozzá, bár, mégis nekiestem, hogy szavakba véssem a jelenlétét, de annyira alulmúlta mindazt, ami bennem van, hogy egy gombnyomással véget vetettem annak. Most sem tudom megírni. Nem is fogom tudni. Szánalmasnak érzem magam minden egyes gombnyomástól. Azért, mert kevés, kevés, kevés…

A röhej az, hogy Karácsonykor, amikorra ígértem a feliratot –ezt a szót sikerült először begépelnem, hiába, freudi elszólás, de ezt majd máskor részletezem- egy vastag, kötött zoknival leptem meg. Mert nem szavakkal akartam ajándékozni, hanem látván a félig elnyűtt, elkoszolt zokniját, amiben flangált, úgy gondoltam ennek lesz igazi haszna. Ha valaki azt mondja, hogy én egy nap Calzedoniaban fogok nőnek vásárolni, azt gondolkodás nélkül pofán röhögtem volna. Egy zokni nem éppen a romantika csúcsa. De pontosan valami olyasmit szerettem volna, aminek a létezéséről csak ketten tudunk.

Ma, hogy éppen végleg távolságot deklaráltunk és a végét mindennek, keserves bánat önt el és egyáltalán nincs semmi kedvem se a szilveszterhez, se az újévhez. A tanulság az, hogy az időzítéseknek továbbra sem vagyok mestere. De mit tehetnék, ha egyik pillanatban az őszinteség áll szemben a bizalommal? Ha nem tudok tartani egy ígéretet, legalább is az időpontját, mert őszintétlennek éreztem volna Vele és magammal szemben?

Ezekre a kérdésekre keresem a választ ma este és az elkövetkezendő évben. Bízva abban, hogy minden lehetséges annak, aki hisz.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gavalda.blog.hu/api/trackback/id/tr353509737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása